Ő sosem hívott – egy idő után én sem tettem

Igazán kedveltem. Helyes volt, kedves, vicces – minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit egy srácban kerestem, ráadásul a kémia is remek volt köztünk. Csak egy dolog aggasztott: mindig én kerestem, én hívtam, én írtam neki üzenetet – ő soha nem keresett engem. Csak reagált.

Olykor eltűnődtem – észrevenné egyáltalán, ha egyszercsak nem keresném többé? Vajon mit csinálna, ha nem írnék? Hiányolna? Vagy nem is érdekelné?

Egy szép napon aztán eldöntöttem, kivárom, amíg ő keres.

Egy hétig nem hallottam felőle. 

Nagyon szerettem volna beszélni vele, de valahányszor a telefonért nyúltam, leintettem magam. Egyszerűen tudni akartam, mennyi idő után kezd hiányolni… hiányol-e egyáltalán. Egy egész hét telt el, mire megkeresett, és ez keserű tényként világított rá arra, milyen szánalmasan hátul vagyok a prioritási listáján.

Kérdőre vont, miért nem kerestem.

Mit mondtam volna? Hogy azért nem kerestelek, mert kíváncsi voltam, hiányzom-e? Hogy rájöttem, mennyire szánalmas vagyok, és csak az időmet vesztegetem rád?

Eddigre tökéletesen tudatosodott bennem, hogy szinte üldöztem őt. Állandóan hívogattam, lestem minden kívánságát – neki a kisujját sem kellett megmozdítania értem. Kényelmes voltam.

Szinte erőltettem a beszélgetést. Állandóan kérdeztem, könyörögve a válaszért. Belegondolva, olyan voltam, mint egy kétségbeesett tini az amerikai filmekben, aki csüng az imádottján egyetlen mosolyáért, aztán jól kinevetik érte.

Megfogadtam, soha többé! Se vele, se mással.

Nehéz volt, de úgy döntöttem, hogy csak akkor beszélek vele, amikor ő keres, és csak annyit, amennyit ő velem. Ha nem tervezett találkozót, én sem tettem. Nem küldött kedves emojikat, én is elhagytam őket. Néha csak egyszavas válaszokat küldtem, ahogyan ő – megint csak rávilágítva arra a tényre, milyen szánalmasan keveset kaptam tőle eddig.

Ezután írt. Kedveseket. Hívott. Többször is.

Én pedig bedőltem. Hittem a hazugságainak. Azt hittem, talán megtanulta a leckét, talán rájött, mennyire kedvel engem, és ezután többet tesz a kapcsolatunkért. De megint tévedtem.

Ahogy újra elkezdtem neki üzeneteket írni, úgy tért vissza a régi szokásaihoz: nem válaszolt az üzeneteimre, nem törődött azzal, hogy kapcsolatba lépjen velem, amikor nem volt kedve. Újra ott voltunk, ahol addig.

Végül tényleg megszakítottam vele minden kapcsolatot, és az energiámat önmagamra és olyan emberekre fordítottam, akik értékeltek. Akiknek tényleg kellettem – nem csak akkor, ha én kerestem őket.

Forrás: miragemagazin.hu